A családterápia meghatározó alakja Virginia Satir (1916-1988). Ötgyermekes családban az elsőszülött gyermek, ez a szerep meghatározóan hatott egész későbbi munkásságára. 6 évesen elhatározta, hogy az „emberek szüleinek nyomozója” lesz. Tanárnak készült, de a valójában a gyermekek önértékelési problémái foglalkoztatták, így szociális munkásként végzett.
Vonzotta őt a család- és párterápia rendszerszemléletű megközelítése. Ez a megközelítés a családot helyezi a terápia fókuszába, a családi kapcsolatokon, alrendszereken, interakciókon, kommunikáción keresztül vizsgálja az egyént és a problémákat, továbbá ezek által igyekszik változást elérni a problémás élmények átélésének és feldolgozásának módjában, valamint a magatartásban. A tünet, vagy a tünethordozó (pl.: evészavaros gyermek) ebben a rendszerben a család egészének zavarát képviseli.
Virginia Satir hozta létre az első hivatalos családterápiás kiképzőprogramot az USA-ban és számos elméletet, modellt alkotott meg. Nem kevesebbet gondolt, mint:
„Ha meg tudom gyógyítani a családot, meg tudom gyógyítani a világot.”
Úgy tekintett a családra, mely egy gyár, ahol az ember készül: itt tanuljuk meg azt, hogy milyen módokon reagáljunk családtagjainkra, majd ezek a reakciók meghatározzák azt is, hogy milyen szerepet veszünk fel (például a stressz hatására), Virginia Satir mindehhez még azt is hozzátette, hogy ezek a szerepek aztán elnyomhatják valódi énünket, amit akár a felnőttkorba is magunkkal vihetünk.
Az a szerep, melyet egy személy a családjában felvesz a személyiség magja lesz. Virginia Satir azt vizsgálta, milyen különbségek vannak egy egészséges, jól működő és egy rosszul működő (diszfunkcionális) család között.
Az egészséges, jól működő családban a tagok képesek egymással nyíltan kommunikálni: kifejezni érzelmeiket és ragaszkodásukat. Ha azonban a család erre nem képes személyiségszerepek jelennek meg, mely a valódi identitás helyébe lép.
5 gyakori szerepet talált, melyet a családtagok leginkább stressz hatására hajlamosak felvenni:
1. a vádló: ő az, aki mindig megtalálja a hibákat és kritizál
2. az okoskodó: művelt, okos, de érzelemmentes családtag
3. a zavarodott: aki összezavarja a dolgokat, annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet az érzelmi problémákról
4. az engesztelő: szeretne megfelelni a többieknek és bocsánatot is kér
5. a hiteles: ő az egyetlen családtag, aki őszintén, nyíltan és egyenesen kommunikál, belső érzéseit közvetlenül megosztja, csak az ő pozíciója egészséges.
A többiek szerepeket vesznek fel, annak érdekében, hogy valódi énjüket, érzéseiket ne kelljen megmutatni. Ez leggyakrabban az alacsony önértékelésükre vezethető vissza. Hívhatjuk ezeket különféle elhárítási módoknak is: a vádló rátámad másokra, miközben önmagát marcangolja és erről szeretné a figyelmet elterelni, az engesztelő fél attól, hogy mások nem fogadják el, az okoskodó intellektusát helyezi előtérbe, hogy érzelmei a háttérben maradhassanak, a zavarodott – ő gyakran a család legfiatalabb tagja – pedig azt gondolja, ő csak akkor szerethető, ha kedvesnek, ártatlannak látják.
Bár a család ezekkel a szerepekkel is működtethető, a legnagyobb probléma, hogy az egyén elvész, hamis identitások alakulnak ki. Ez pedig csak fokozza az önértékelési problémákat.
Ahhoz, hogy elfogadjuk magunkat úgy ahogy vagyunk és értékesnek tartsuk magunkat ezeket a hamis szerepeket le kell vetkőznünk. Satir az egyenes, nyílt és őszinte kommunikációt tartja a teljes élet kulcsának.
Úgy gondolta, hogy a pozitív érzelmi kapcsolatok minden ember számára nélkülözhetetlenek.
A szeretet és elfogadás pedig az, ami a rosszul működő családok leghatékonyabb gyógyítója!
– Netterápia –
