HARLOW rhesusmajmokkal végzett kísérleteiben kimutatta, hogy a társas kapcsolatnak sokkal nagyobb a jelentősége az újszülött és anyja kapcsolatában, mint annak a ténynek, hogy az anya gondos etetéssel ellátja és kielégíti csecsemője legfontosabb szükségletét. Továbbá azt is kimutatta, hogy a szeparálva felnevelt kismajmok később az átlagosnál vagy félénkebb, vagy agresszívebb, vagyis nem egészséges viselkedést mutató felnőtt egyedek lettek (Harlow, 1958, id. Kósa 2001).
BOWLBY az emberi újszülött és anyja közötti érzelmi kapcsolatról mutatott meg alapvető fontosságú összefüggéseket, például azt, hogy a csecsemő viselkedésrepertoárjában számos olyan elem van, mely a túlélést szolgálja, vagyis evolúciósan adaptív. Kifejtette, hogy a ragaszkodás (attachment) interaktív és reciprok folyamatán keresztül a csecsemők hatékonyan és kompetens módon tudják befolyásolni gondozóikat. Részletesen elemezte továbbá a kötődés jelenségét, azok szakaszaival együtt. (Bowlby, 1969 id. Kósa, 2001)
Később tanítványa, Mary AINSWORTH pedig kimutatta, hogy bár a kötődés egyformán megjelenik minden anya-gyerek kapcsolatban, annak minőségében lényeges eltérések lehetnek.
A kötődés minőségének függvényében belső mentális munkamodelleket épít ki a gyermek, amelyeket később a társas interakciói során használ.
Az ő és munkatársainak elmélete volt az első, mely felállított egy kategorikus rendszert a kötődési stílus alapján (és nem a csecsemő temperamentuma alapján, mint például THOMAS és CHESS tették). Ainsworth írt először olyan kötődési stílusokról, mint biztonságos, ambivalens és elkerülő. Ez az elmélet, mely a később híres kísérleti paradigmává vált „idegen helyzet” vizsgálatokon alapul, nagy hatással volt a későbbi kutatókra. (Ainsworth, 1978, id. Kósa, 2001). Későbbi kutatásoknak (Main, Solomon, 1986, 1990, idézi Bíró, 2002) sikerült elkülöníteniük egy negyedik kategóriát, az ún. „Bizonytalan-dezorganizált” (D) kötődési típust.
Fontos kitérni Margaret MAHLER elméletére is, aki a személyiségfejlődést egy olyan folyamatként definiálta, mely során a csecsemőkorban jellemző én – nem én fúziót megbontjuk, és másoktól különálló személyekké válunk. A szimbiózis fázisában még a gyermek az anyával egy egységet képez, mely a 6. hónap körül kezd megbomlani és a szeparációs-individualizációs folyamat során a gyermek eltávolodik az anyától. Fontos, hogy az anya ezt a folyamatot fokozatossá tegye, így csökkentve a szeparációs szorongást. Az anya ekkori viselkedésének nagy hatása van a gyerek későbbi alkalmazkodóképességére. 3. életévre alakul ki az anya szilárd mentális reprezentációja a gyerekben. Ezt a képet pedig képesek vagyunk másokra is általánosítani későbbi életünk során.
Heinz Kohut gondolatmenete igen hasonló MAHLERéhez. Alapgondolata, hogy az emberek nárcisztikus (énközpontú) szükségletekkel rendelkeznek, amelyek kielégítését másoktól, az ún. selftárgyaktól várják. Kora gyerekkorban ezek a szüleink, később azonban mások. A selftárgyakat saját self-struktúránkban éljük meg, a saját self szolgálatában állnak és a self szükségletét elégítik ki. A gyermek szüleivel való interakciói során tesz szert selfre. A tükrözés folyamata során (jó esetben) a szülők pozitív, empátiás, elfogadó módon kezelik a gyereket. Később azonban a szülőkről más selftárgyakra tesszük át az irántuk kialakított irányultságunkat, és azt várjuk tőlük, hogy ugyanúgy tükrözzenek bennünket, ahogy a szüleink.
A szeretetkapcsolatban két személy selftárgyként szolgál egymás számára és egymás tükrei lehetnek.
– Netterápia –
Felhasznált irodalom:
BARTHOLOMEW, K. (1990). Adult avoidance of intimacy: An attachment perspective. Journal of Social and Personal Relationships, 7, 147-178.
KÓSA É. (2001). A szociális fejlődés alapkérdései. In Oláh A., Bugán A. (szerk.) Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 259-319.