A halál árnyékában -Gyermekek gyásza-

Szeretteink halálakor sokszor úgy érezzük, mintha saját magunkból, a „szívünkből” vesztettünk volna el egy darabot. A gyász személyiségfejlődésünknek egy krízise, melynek minden lépcsőjén végig kell haladnunk ahhoz, hogy ne billenjünk át a patológia oldalára. Az, hogy ki mennyi idő alatt tudja gyászát feldolgozni, függ a nemtől, életkortól, a halál típusától, stb.

A normál gyászmechanizmus

Lindemann a következő jellemzőkkel írta le: testi distressz érzések, a halottal való képzeletbeli foglalkozás, önvádlás, düh, ellenségesség másokkal szemben, társkapcsolatok kerülése. (idézi Kovácsné Török, Szeverényi, Hetey, 1995)
Szerinte a normál gyászreakció 4-6 hétig tart, s sikere abban rejlik, hogy a gyászoló képes volt-e elszakadni a halott emlékétől.
Magát a folyamatot a megoldást hozó akut és krónikus szakaszok meghatározott sorrendjével írhatjuk le: (idézi Kovácsné Török, Szeverényi, Hetey, 1995)

1. Megrázkódtatás, sokk szakasza. A gyászoló teljesen elszakad a külvilágtól, képtelen koncentrálni. Pár órától két hétig is fennmaradhat.

2. Kutatás, sóvárgás szakasza. A személy utáni epekedés, vágyakozás jellemzi. Gyakoriak a hallucinációk.

3. Felbomlás, szétesés szakasza. Az akut gyász már kevéssé nyilvánul meg. Csökkent önértékelés, céltalanság, társas visszavonulás jellemzi.

4. Újraszerveződés, megnyugvás szakasza. Kialakul a halál elfogadása, stabilizálódnak a megmaradt családi kapcsolatok, bár még mindig képtelen a jövővel foglalkozni.

A gyász akkor tekinthető lezártnak, ha az egyén újra tudja építeni életét más személyekhez fűződő kapcsolatok útján, már nem sóvárog és el tud szakadni a halott személytől.

A patológiás gyászmechanizmus

A patológiás gyászmechanizmus a normál szakaszok tagadását vagy megakadályozását jelenti.
Patológiás gyászban még az alábbi tünetek jelennek meg: önmagára irányuló ellenszenv, izgatottság és szorongás, pánik epizódjainak váltakozása, nárcisztikus önsajnálat, a fejlődés nárcisztikus szintjére való visszaesés.

Alapvetően három esetben valószínűsíthető patológiás gyászmechanizmus: túlságosan szoros szeretetkapcsolat volt a halott és a gyászoló között, hirtelen, váratlan halál esetén vagy ha a gyászolót ambivalens érzelmek fűzik/ték a halotthoz.

Gyermekek gyásza

A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán „elutazik” vagy „távoli országba” költözik, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád.
Valójában azonban a gyermek mindig tudja a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk.

Jóllehet a gyermekek inkább csak érzelmeikkel élik meg szeretteik elvesztését, bizonyos mértékig szeretnék megtudni, mi is történt igazán. S ennek tisztázásában csak a felnőttek segíthetik őket. A feldolgozatlan gyász ugyanis éppen úgy lelki károsodáshoz vezethet egy gyermek esetében, akárcsak egy felnőttnél. Ne hazudjunk hát neki. Ha valaki meghal a családban, neki is meg kell tudnia, mi történt, s azt is, hogy mi az oka a szomorú eseménynek.

Beszélgessünk róla: a gyászfeldolgozás megkönnyítése (Polcz A. 1993)

Igen kevés szülő tudja, hogy beszélhet-e egyáltalán a gyermekének ilyen dolgokról. Inkább kerülik – ha lehet – ezt a témát, de vannak helyzetek, amikor a család kénytelen valahogyan szembesíteni a gyermeket egy hozzátartozó halálával. Nem árt, ha ilyenkor tudjuk, hogy mit ért meg a gyermek a halálról.

Életkori sajátosságok

Természetesen lényeges, hogy hány éves gyermekről beszélünk, hiszen a halál fogalma életkoronként nagyon eltérő.

Hat-hét éves koráig a gyermek számára a halál megfordítható, a halálból vissza lehet térni. Úgy gondolja, a halott saját akaratából újra élhet közöttünk, hiszen számára a felnőtt mindenható lény, aki saját elhatározásából ment el, s ha úgy dönt, vissza is tud jönni. A gyermek ebben az életkorban még nem tud megbirkózni azzal, hogy a halál végleges, ugyanis nem ismeri a véglegesség fogalmát. A kisgyermek a halált személyes sérelemnek érzi, mert szerinte a felnőtt vele szemben döntött úgy, hogy eltűnik, s őt bünteti azzal, ha nem jön vissza…

A kisiskolás másképp gondolkodik: Hatéves kortól a gyermek már egészen mást hisz a halottról. Úgy gondolja, hogy halálában az ember mozdulatlanságra van ítélve, de a tudatát nem veszíti el.

Nyolc-kilenc éves korban érti meg a gyermek, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak aztán olyan szorongásos tünetek, amit a szülő sokszor nem tud megmagyarázni, hiszen nem értjük, miért nem akar egyedül maradni, miért fél a sötétben, vagy hogy miért kéredzkedik be a szülői nagyágyba. Mindezek közös oka a szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelem.

Fontos, hogy tudjunk ezekről a dolgokról, mert a gyermeknek ebben a korban nagy szüksége van ránk, hogy segítő szeretetünkkel átsegítsük ezeken a problémákon.

A kiskamaszoknál (10-12 év) más a helyzet. Náluk a halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik.
Mondhatjuk tehát, hogy 8 éves korban a halállal kell szembenézni, ha a szorongást föl akarjuk oldani, tizenegy évesen pedig az élettel. Egyik sem egyszerű, és csak szülői segítséggel sikerülhet.
Egy kisgyermeknek nem könnyű megmagyarázni, mi a halál, mégis meg kell kísérelni.

Ha ködösítünk, legfeljebb hamis képzeteket keltünk benne, s könnyen megeshet, hogy azokat a saját képzeletével egészíti ki.
A gyermeki képzelet képei pedig olykor túltesznek a valóságon. Igyekezzünk tehát minél tényszerűbbnek maradni. Még egy kisgyermek is fel tudja fogni, ha azt mondják, hogy a szeretett személyt soha többé nem fogja látni. Ha ellenben azzal áltatjuk, hogy az elhunyt kórházban van vagy messzire utazott, képtelen lemondani róla, nem tud érzelmileg elszakadni az eltűnt személyről. Mert ha csekélyke is a remény, úgy érezheti, mégis van esély a viszontlátásra. A hosszú, reménytelen várakozás pedig újabb csalódást és kiábrándulást okoz neki.

Magáról a halálról is beszélgethetünk a gyermekkel

Arról, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Ha rákérdez, nyugodtan felelhetjük azt, hogy az ő élete is véges, de ez a vég még olyan messze van, hogy elképzelni sem lehet. Az elhunyt személyről pedig akkor is beszélgetni kell vele, ha nagyon megrendíti az esemény, hiszen a megrendülés fontos eleme a pótolhatatlan veszteség feldolgozásának. Hallgassuk meg azt is, hogyan vélekedik ő maga a halálról, engedjük, hadd beszéljen szorongásairól, s ha sír, ne intsük le azzal, hogy egy „ilyen nagyfiú” vagy „ilyen nagylány” nem érzékenyülhet el. A sírás az érzelmek természetes kifejezése és a feszültségcsökkentés egyik fontos, szükséges módja. Feledkezzünk meg róla, hogy kultúránk a nyilvánosság előtti elérzékenyülést, így a gyász külső jeleinek a kinyilvánítását is gyakran gyengeségnek, „hisztizésnek” minősíti. Saját gyászunkat se rejtsük el a gyermek elől. Könnyebbséget szerezhet neki, ha nem marad egyedül a fájdalmával.
Ha a gyermek túlságosan ragaszkodott az elhunythoz, előfordul, hogy meg nem történtnek tekinti a halált, s ez sokáig, olykor felnőttkoráig meghatározója lehet minden kapcsolatának. Különösen a szülő elvesztésekor fenyeget ez a veszély, hiszen a gyermek a szüleitől tanul meg szeretni, s azt a mintát viszi át szinte minden társkapcsolatára, melyet a szülővel való kapcsolatában élt át, tapasztalt. A gyász elfojtása meggátolja őt abban, hogy leváljon az elhunyt szülőről, a képzeletében élő pedig nem elégítheti ki igényeit, s így a csalódott gyermek később, felnőttkorában is bizalmatlan lesz, távol tartja magát a meghitt kapcsolatoktól. Tudattalanul is örökké él azzal a gyanúval, hogy ha megszeret valakit, az éppen úgy elhagyja majd őt, ahogyan azt már egyszer fájdalmasan megtapasztalta.

A legfájdalmasabb gyász: a szülő elvesztése

Számos egyéb ok miatt is különösen nehéz a gyermeknek a szülő elvesztése. A mindenhatónak, örökéletűnek hitt anya vagy apa eltűnése az egyik legnehezebben leküzdhető trauma. Halálukkal a gyermek azt is átéli, hogy a felnőttek sem mindenhatóak és mindentudók, a legnagyobb biztonságot nyújtó kedves személy sem „megbízható”. Még élő szülője is éppen úgy eltűnhet, mint a már halott – végső soron a teljes elhagyatottságtól retteg. Hiába hát minden kimondott vagy kimondatlan ígéret, mindez ámítás volt, hiszen magára hagyta őt az, akiben vakon bízott.
Nincs olyan gyermek, aki soha nem érzett hirtelen feltámadó haragot, indulatot, akár gyűlöletet is a szüleivel szemben. Sértettségében olykor talán ki is mondta: „Bárcsak meghalnál!” – így hát könnyen úgy érezheti, hogy a veszteség saját halálkívánságainak a következménye. Néha maguk a szülők is vétkesek ebben, észre sem veszik, amikor kiszalad a szájukon: „Te leszel a halálom!”, „A sírba viszel!”. Ha a gyermeket bűntudat kínozza, nyugtassuk meg: a harag nem mond ellent a szeretetnek, s puszta kívánsággal senkinek sem árthatunk. Afelől is meg kell nyugtatnunk, hogy az elhunyt szülő szerette őt, sohasem haragudott rá igazán.

Emléktárgyak: a gyászfeldolgozás megkönnyítése

Tudnunk kell, hogy a haláleset után különösen nagy fontosságúvá válnak a gyermek szemében az elhunyt tárgyai, ruhadarabjai. A tárgyak, csakúgy, mint a halott fényképei, összekötik a múltat a jelennel. Helyteleníthető az a szokás, hogy a gyermeki érzékenységre hivatkozva mindent eldugunk előle, ami a halottra emlékeztetheti.
Körültekintést és tapintatot kíván még a sír látogatása is, hiszen a gyermekben félelmet kelthet az a tény, hogy szeretett szülője a föld alatt fekszik. De nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy a sírhalom a szeretett személyre emlékezteti az élőket, hogy aki alatta nyugszik, az már nem beteg, nem érez fájdalmat, semmiről nem tud. S ha már ott van a gyermek, jó, ha virágot visz a sírra, részt vesz annak gondozásában, vagyis valamiféle szolgálatot tesz a halott emlékére.
Az élet azonban megy tovább, előfordul, hogy az életben maradt szülő újra házasodik. A gyermeknek, aki nehezen fogja fel a halál véglegességének tényét, kezdetben ellenérzései lehetnek azzal szemben, aki mintegy el akarja foglalni annak a helyét, akit nagyon szeretett, s aki már nem képes megvédelmezni a jogait. Ne akarjuk mindenáron megszerettetni a gyermekkel az új családtagot, még kevésbé erőltessük, hogy „anyukának”, „apukának” szólítsa, ha a megnevezés még fenn van tartva a gyermek szívében annak, akinek a hiánya még nem gyógyult be. Hiszen ha az új szülő közel kerül a gyermekhez, és képes megszerettetni magát, a gyermek előbb-utóbb amúgy is anyjának vagy apjának érzi majd. Még akkor is, ha esetleg nem annak nevezi.

A gyermek és a temető

A temetőtől sem kell óvni a gyermeket. Nem muszáj elmondani neki, hogy ott a halott teste. De azt igen, hogy itt emlékezünk rá, és viszünk neki egy gyertyát. Ha sír, annál jobb. Hadd engedje szabadon az érzelmeit. Az se baj, ha együtt sír a felnőttekkel. Ne titkolják el előle az érzéseiket. A gyermek úgyis tudja, hogy valami nincs rendben, nem lehet a gyászt egy gyerek elől titkolni. Jobb, ha tudja, hogy mért van ez a szomorúság a családban, nehogy kombinálni kezdjen, és azt süsse ki, hogy ő az oka (hiszen rajta kívül mindenki furcsa és szomorú).
A halál ténye a felnőtt számára is nehezen elviselhető. Az eszmélt korú gyermeket, aki már képes végig állni egy temetést, nyugodtan elvihetjük magunkkal. Ha a gyerek tudja, mi történik a temetésen, és tudja azt is, hogy a gyászolók azért sírnak, mert ez természetes velejárója a szeretetnek, nem fogja őt megviselni a temetési szertartás. Sőt inkább segíti, hogy méltó búcsút vegyen attól, aki szerette őt, és akit szeretett.

A gyász jelentősége

Jellemzően európai szokás, hogy a gyermeket meg akarják óvni a gyásztól, pedig a gyász rendkívül fontos lelki folyamat. Lehetővé teszi, hogy „túljussunk” a halálon. Ha meggyászoltuk, akit elvesztettünk, nyitott szívvel lépünk ki a gyászból. Sokak szerint az embernek arra kell törekednie, hogy minél inkább „kitolja” a tudatából a halált.

A gyászt nem lehet megspórolni. Ez az élet része.

„Örülni” kell, ha látjuk a fájdalmat a gyermeken, mert ez azt jelenti, hogy egészséges a lelke, hogy képes a kötődésre, a szeretetre. És most, a „gyászmunkával” új tapasztalatokra tesz szert. Megtanul elengedni is. Ez kimondhatatlanul fontos az életben.

Felhasznált irodalom:
• Hewstone, M., Stroebe, W., Codol, J.-P., Stephenson, G. M. (2003) Szociálpszichológia. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest
• Kovácsné Török Zs., Szeverényi P., Hetey A. (1995) A gyász pszichológiai vonatkozásai I. Magyar Pszichológiai Szemle (3-4).
• Polcz A. (2000) Gyászban lenni. Pont Kiadó, Budapest
• Polcz A. (1993) Meghalok én is? A halál és a gyermek. Századvég Kiadó, Budapest
• Viorst, J. (2002) Szükséges veszteségeink. Háttér Kiadó, Budapest

Zsilvölgyi Rita –

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.